8. fejezet

Summer

Tudtam, mikor volt a pillanat, amikor meghaltam. Mint mindenkinek, nekem is megfordult már a fejembe, hogy milyen lenne meghalni vagy, hogy mi van a halál után. Abban a pillanatban, amikor egy cseppnyi levegő sem jutott a tüdőmbe, tényleg meg akartam halni. A fulladozás maga volt a pokol, a tüdőm úgy szúrt, mintha elevenen elégettek volna belülről.
Aztán egyik pillanatról a másikra minden fájdalmam eltűnt. Nem szimplán elájultam. Az a természetes lüktetés, ami testem működését jelezte, megszűnt. Egy utolsót dobbant a szívem, talán még hallottam is, de lehet, hogy csak képzeltem, majd végleg megállt.
Elméletileg mielőtt meghalunk az egész életünk lepereg a szemünk előtt. Velem ez nem történt meg, mégis tudtam, hogy halott vagyok. Az utolsó kép, ami az agyamba villant, az Chester kétségbeesett tekintete volt, aztán az is elillant. Nem volt többé semmi. Nem volt fényesség, nem várt rám senki a túloldalon. Pedig reménykedtem benne, hogy ha egyszer meghalok, az igazi szüleim várnak majd rám. Nem voltak sehol.
A nagy üresség kellős közepén feküdtem. Már nem a kórházi köpenybe voltam, hanem a kedvenc szakadt farmerembe és egy kopott Ramones pólóba, amit Chestertől kaptam. Forró könnyek gördültek végig az arcomon. Sirattam az elveszett életemet, a barátaimat, a szüleimet, az igaziakat és azokat akik felneveltek. Sirattam az elmúlást, a veszteséget, a sajátomat és azokét, akiket magam mögött hagytam. A lehetőségeket, amiket elszalasztottam, és azokat amik még előttem álltak volna az életben.
Leginkább viszont Chester sirattam, és azt amit ő jelentetett a számomra. Mentsvár volt a zavaros életem kellős közepén. Egy biztos pont, még akkor is a kapcsolatunk valahol véglegesen kisiklott. Sirattam, hogy sose mondtam el neki, hogy ő a legfontosabb neki. Sose mondtam el neki, hogy érzek iránta. Teljesen mindegy volt, hányszor bántott meg, hányszor láttam más lányokkal amikor rányitottam, hányszor taposott át az érzéseimet azzal, hogy nem vett számításba mint nőt.
Nem a halál váltotta ki belőlem a megbocsájtást ezekért a dolgokért. Sose haragudtam rá igazán. Feltétel nélkül szerettem amióta először megláttam a ravasz mosolyát, ami annyiszor csábított el. Gyerekkorunkba csak rosszalkodtunk együtt, a szomszédokat szívattuk és csínytevéseket követtünk el, aztán később, amikor elég nagyok lettünk, hogy bepiáljunk és szexeljünk, azt is megtettük. Egy percig se bántam, amiket együtt tettünk. Ha lett volna még időm, még többször hibáztam volna vele. Igazából ezek a dolgok sose voltak hibák, akkor sem, ha ő annak gondolta. Akkor voltam igazán boldog, mikor vele "hibázhattam". Sérült lelki világom olyankor valahogy helyre billent, bár néha csak azért, hogy utána még szarabbul érezzem magam.
Ködös agyam kezdett kitisztulni, abbahagytam a sírást, mikor ráeszméltem, mit is csinálok. Végső elszámolást végeztem magamban az életemről, és ez nem volt helyes, mert még mindig nem akartam meghalni. Sikítani akartam, és őrjöngeni. Az sors elvette tőlem a lehetőséget, hogy még több baromságot csináljak az életben, pedig én őrült akartam lenni, és bolondságokat csinálni, azzal a férfival, akiért megőrültem és bolondot csináltam magamból.
A tüdőm újra szúrni kezdett, éreztem, hogy ismét fulladozok. Visszatért belém a lüktetés. Éreztem magamban, de iszonyatosan szenvedtem. Kétrét görnyedtem az üresség közepén, és sikítottam, ahogy a torkomon kifért, bár senki nem hallotta a sikítást.


Chester
Öt újabb nap telt el anélkül, hogy ébren láttam volna Summert. Az orvosok bizakodóak voltak.
Zenét hallgatva ültem a szobájában, és talán csütörtök körül járhattunk. Egy idő után nem számoltam a napokat. Emberek jöttek mentek körülöttünk, és viszont egyetlen percre se hagytam magára. Sok barátja meglátogatta, de egyik se maradt sokáig. Várták vissza a suliba, jobbulást kívántak neki, és elmentek. A szülei is sok időt töltöttek a kórházba, néha beszélgettünk, de én nagyrészt senkihez se szóltam, csak Summernek meséltem, mik történnek a világban.
Hamarosan vissza kellett mennem a suliba, de rettegéssel töltött el, hogy ő nem jöhet. Brian és Pars minden idejüket, amit csak tudtak, velünk töltötték. Nem voltam jó társaság, de senki se várta el tőlem.
Nem mertem elmozdulni Summer mellől, féltem, hogy nem vagyok esetleg ott amikor kinyitja a szemét. Attól is féltem, hogy talán megint összeomlik, és akkor nem leszek ott.
Tehát csütörtök délután, amikor egyedül voltam csak a kórtermébe, közvetlen apa látogatása után, ismét beszélni kezdtem hozzá, és remélem, hogy ha nem is hallja, legalább érzékeli, hogy mellette vagyok.
- Emlékszel arra, amikor először találkoztunk? - szünetet tartottam, mintha választ várnék, aztán folytattam. - Na én emlékszek. Te tíz voltál, én tizenhárom. Tudtam, hogy Briannak kistesója lett, de legalább egy hétig nem jöttél ki a házból. Tudtam, hogy a húga nem baba, hanem örökbe fogadtak. Vártam, hogy lássalak, hiszem Brian olyan izgatott volt tőled. Azt mondta egy kis angyal vagy, ördögi tekintettel, és hogy néha a szívbajt hozod rá. Mesélte, hogy esténként sokat sírsz és, hogy ő olyankor megvigasztal, és neked adta a kedvenc plüssjátékát, az a pingvint, ami azóta is a szobádba van. Aztán egyik nap, azt hiszem péntek volt, mi kint játszottunk az udvaron, te pedig megjelentél az ajtóba, a pingvint szorongatva, és Briant szólítgattad. Előbb vettelek észre mint ő, és leálltam a bunyózással, amit épp műveltünk, kaptam is miattad egy bal horgot. Brian is észrevett, és azonnal melletted termett. Kérdezte, hogy van a kedved valamihez, mondjuk játszani, de te csak megráztad a fejed. Göndör szőke hajad az arcod körül repkedett. Emlékszem, egy játékbabára emlékeztettél. Te voltál, a legszebb kislány, akit valaha láttad. Így visszagondolva furcsa, hogy szőke voltál. Szeretem a vörös hajad, még ha festett akkor is. Na, mindegy, mondtad Briannek, hogy ha játszanál, piszkos lenne a szép ruhád, amit a pótmamától és pótpapától kaptál, úgyhogy azt nem szabad, de szeretnél olvasni kint. Úgyhogy a tesód befutott a házba, hozott pokrócot, és egy halom könyvet, amiből válogathattál. Mikor a plédre ültél, akkor láttalak először közelről. A szemeid hatalmasra tágultak, amikor rám néztél, és én azonnal elvesztem. Tényleg ördögi tekinteted volt, a szó legjobb értelmében. Sose láttam előtte olyat, akinek két színű lett volna a szeme. Tökéletes volt mint a kettő, a legszebb kék és a legszebb zöld. Tudtam, hogy Summernek hívnak, és tizenhárom évesen is megértettem, hogy miért. Amikor az ember rád nézett, és tudom, hogy nyálas, de esküszöm így van ez a mai napig, olyan, mintha a legszebb nyári napot élné át. Azóta is így van velem. Tudom, hogy nagyon elbasztunk valamit a múltban Summer, de esküszöm, ha felébredsz, minden más lesz, persze csak, ha te is akarod. Mert az a helyzet kislány, hogy tizenegy éve érzem ezt a valamit itt magamban, akárhányszor rád nézek, és többé nem akarom elnyomni. Ha felkelsz, ezt mind megbeszélhetjük, de csak akkor vagyok hajlandó egyezkedni, ha meggyógyult. Mondjuk azt nem tudom, hogy te akarsz e velem egyezkedni, de sok választásod nincs. Engem kapsz, az egész csomagot, ami elég nyűgös dolog tudom, de nem mindig válogathat az ember.
- Mindig ilyen sokat beszélsz tökfej? - hallottam meg a suttogó hangot.
Mázsás súly szakadt le a szívem tájékáról.
- Helló ismét ébren, álomszuszék. - odahajoltam hozzá, és puszit nyomtam a homlokára, aztán a szájára.
- Miért kaptam ezeket? - a szemei elkerekedtek.
- Majd elmondom, most szólok valakinek, hogy nézzen meg.
- Oksa. - halvány, erőtlen mosoly bujkált szája sarkába. - De helyes legyen a dokibácsi.
- Ahhoz az kellene, hogy én vizsgáljalak meg. - kacsintottam rá, majd kimentem a nővérpulthoz, és szóltam az ügyeletesnek, hogy Summer felébredt.
Éreztem, hogy ez ismét egy csodás nyári nap lesz, még akkor is, ha éppen ősz volt.