11. fejezet

Chester

A dolgok kezdtek felvenni egy adott ritmust, és úgy tűnt minden a helyére került.
Summer gyorsan gyógyult, amin az orvosok meglepődtek, de én nem. Ő egy igazi harcos volt, és ha el akart érni valamit, akkor azt meg is tette.
Minden estét együtt töltöttünk, vagy nála vagy nálam. Jó volt őt a karomba tartani, és éreztem, hogy a vad énem kezd háttérbe húzódni, bár sokszor kitöréssel fenyegetett. Mivel Summer rám parancsolt, eljártam bulizni a haverokkal, de mindig viszonylag hamar hazaértem. Nem tetszett a gondolat, hogy míg én leiszom magam, ő otthon ül egyedül.
A szex jó volt, pláne az első néhány hétben. Teljesen egymásra kattantunk, bár közel sem volt olyan féktelen a dolog, mint a baleset előtt. Vigyáztam, nehogy fájdalmat okozzak a lánynak, ő pedig elég nehézkesen mozgott. Óvtam még a széltől is,és mindig a sarkában voltam. Próbáltam valaki olyanná válni, aki nem egy hibbant, őrjöngő idióta, és illik Summerhöz, bár néha úgy láttam, nem igazán értékeli.
Már nem kellett neki mindenhez segítség, amit kifejezetten élvezett. Egyre jobban és jobban tudta használni a lábát. Sokszor fürödtem vele annak ellenére is, hogy megoldotta egyedül.
- Énekelsz nekem valamit? - pusziltam meg a füle mögötti érzékeny pontot, a kádba ülve.
- Mit szeretnél hallani? - kuncogott.
- Amihez kedved van.
- Szereted, amikor énekelek?
- Imádom. Főleg, ha csak nekem teszed. - a haját babráltam továbbra is. - A hajad is imádom.
- Mindig ezt mondod.
Bánatos dallamot kezdett dúdolni. Lassú volt, a hangja pedig füstösnek hatott. A csempék visszhangozták rekedt tónusát, és az egész bensőm elolvadt tőle. Lassanként felismertem a You and Tequila szövegét, amit a saját formájára alakított át.
- Te is megőrjítesz engem. - suttogtam, amikor befejezte az utolsó sort.
- Tudtad, hogy a dalok, amiket dúdolsz öntudatlanul, mélyen, a tudatalattidba élő érzéseidet közvetítik?
- Nem. Nem tudtam.
- Te is szoktál dúdolni.
- És miket?
- Nem ismerem őket. Nem is értem, azokat a borzalmas metál számokat, hogy lehet dúdolni, de neked sikerült. - őszintén felnevetett, ami az egyik kedvenc hangommá vált.
- Tudod már, mit szeretnél a következő évben tanulni kislány? - váltottam témát, mert ez foglalkoztatott egy ideje. Aggasztott, hogy nem fog újra suliba járni.
- Nem. Tudod, mit akarok. Azt amit eddig. A tánc volt az életem. Most kell egy új életcél.
Az a Summer, akit én ismertem, nem adta volna fel ilyen könnyen. Ez az új lány, néha nem is emlékeztetett önmagára. Csodásan éreztem magam vele, ugyan az a szexi, dögös, észvesztően gyönyörű nő volt,akiért megvesztem, de egyszerűen valami megváltozott benne. Valahogy kihunyt benne a fény.
Félre ne értsetek, ettől függetlenül teljesen a rabja voltam. Szerettem magamhoz ölelni, szeretkezni vele, vele együtt nevetni, megélni vele a napokat, de néhány hónap után a dolgok egyszerűen megváltoztak körülöttünk, és talán mi magunk is változtunk. Próbáltunk egymás mellett csiszolódni.

Itt kezdődik a mi igazi történetünk.
Egy idő után, újra pezsegni akartam. Fiatalnak érezni magam. Nem annak, aki Summer mellett lettem. Gyakran láttam rajta, hogy ő sem elégedett teljesen. Sokszor furcsán nézett rám, úgy, mintha nem is ismerne, és egy idő után én se éreztem magam teljesnek. Habár a bennem lévő fény nem hunyt ki, már csak pislákolt, és kezdtem megvadulni ettől. Érezni akartam, hogy élek, pedig éreztem, hogy szeretem a vörös kis csodámat. Mélyen a szívemben lassan bontakozott ki az érzés, és egyre erősebben éreztem, hogy egyszerűen őt szánta nekem a sors, még akkor is, ha nehéz időszakot éltünk. Menekülni akartam ezektől az érzésektől. Nem akartam magam átadni magam nekik, mert mikor utoljára egy nőt ennyire szerettem, az fogta magát, összepakolt és soha többé nem láttam. Pedig szerettem az anyámat, és borzalmasan ragaszkodtam hozzá. Állandóan rá voltam tapadva, mint a rágógumi, és próbáltam jó kisfiú lenni, olyan, akit megérdemel. Őt ez úgy tűnt, nem érdekelte, mert szó nélkül lelépett. Ezek még mindig mélyen érintettek, és valahogy Summerrel is ezt éreztem, ez az érzés megbénított. Megvadultam, és mindent elcsesztem. Talán nincs olyan, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak, vagy egyszerűen csak nekünk nem létezett a boldog végkifejlet, de valahol a kapcsolatunkban elvesztettük egymást, és minden bonyolulttá vált...


Summer

A rehabilitáció csodásan ment, és egyre jobban tudtam használni a lábam. Tudtam, hogy hamarosan újra régi önmagam leszek, és mindennél jobban akartam ezt.
Chester végig velem volt, és decemberre egész jól éreztem magam. A doki engedte, hogy újra vezessek, ami egy igazi élménynek bizonyult. A vezetés érzete, pont olyan volt, mint amikor megszereztem a jogsim. Egyszerűen szabadnak éreztem magam tőle. Újra önálló lettem, de akkor is elveszettnek éreztem magam. Az életem fenekestül felfordult, és nem tudtam merre tartok. Sokszor letört voltam, és egy egy éjszaka, amikor Chester kivételesen nem aludt velem, szabadjára eresztettem a bánatomat, amit az elvesztett dolgok miatt éreztem, és sírva aludtam el.
Egyik este, Chester elment bulizni, aminek kifejezetten örültem, mert furcsa volt akkoriban. Nem mondom, jól elvoltunk, és fülig bele voltam esve, de valahogy másnak tűnt. Óvatos volt, és gondoskodó. Megszűnt annak a vad, őrjöngő és tomboló önmagának lenni, akibe beleszerettem. Tiszta szívemből szerettem, de kezdtem egyre zavarodottabb lenni az érzései miatt.
Éjfél környékén SMSezett, hogy haza érkezett, és hogy másnap beszélünk, és hiányzok neki. Látni akartam, mert nekem is hiányzott, hogy mellettem legyen, ezért felöltöztem és úgy döntöttem, a belvárosba megyek, ahol a lakása volt, amit egy haverjával bérelt.
Kibicegtem az autóhoz a garázsba, mivel tökéletesnek közel se volt mondható a lábam, és útnak indultam.
Tudjátok van az az érzés, amikor tudjátok, hogy valami közeledik. Nem tudni, az jó vagy rossz e, egyszerűen csak a csontotokban érzitek. Egész úton valami ilyesmi kerülgetett, de még csak hasonlóra se számítottam, mint ami Ches lakásában fogadott.
A kulcsaimmal babráltam a kapuban, majd jobbra fordulva az első ajtót is kinyitottam, és már bent is voltam a lakásban. Azt kívántam, bárcsak ne lettem volna ott. Nyílt volna meg alattam a föld, és nyelt volna el teljesen.
A kanapén a pasim ölében egy szőke vadul hintáztatta a csípőjét, nyelvét Chester torkába dugdosta. A zene hangos volt, pia és cigi szaga lengett be mindent. Észre se vették, hogy ott vagyok, én pedig nem tudtam megszólalni. Néma könnyek folytak végig az arcomon, majd borzalmas düh és adrenalin árasztotta el az ereimet. A kis szőkében felismertem az egyik volt csoporttársamat, amitől még borzalmasabbá vált az egész helyzet, mivel tudta, hogy együtt vagyok Chesterrel. Attól függetlenül, hogy halasztottam, sokszor elkísértem őt a suliba, szóval nem volt kérdéses a dolog.
Úgy éreztem, másból sem állok, csak végtelen haragból. Beborított, mint egy sötét lepel, de csak figyeltem az eseményeket.
Chester átfordított a lányt, így most az alatta volt. Vadul tépték egymás ruháit. Pontosan olyan volt vele, amilyen velem kellett volna, hogy legyen. Féktelen. Vad. Tüzes.
A könnyeim egyre jobban ömlöttek, és egyszer csak, mint aki megérezte, hogy nézik, a barátom felpillantott. Kék szeme nagyra nyílt, és azonnal lepattant a csajtól.
- Hé, mi a...? - nem tudta befejezni a mondatot, mert Ches felém tartott, és vadul magyarázkodni kezdett.
- Summer... ó Summer.. ez nem. Bassza meg. - próbálta magára kapkodni a ruháit. - Nem az aminek látszik. Vagyis a kurva életbe, de az, de had magyarázzam meg.
Hozzám akart érni, de én elhúzódtam tőle. Undorodtam az előttem álló embertől.
A csaj a kanapén közben felkelt, és öltözni kezdett.
- Hagylak titeket, hogy megbeszéljétek. - el akart mellettem menni, de szerencsétlenségére akkora arca volt, hogy egy önelégült mosolyt még felém akart villantani, de nem tudta befejezni. Visszakézből akkora pofont adtam neki, hogy oldalra kapta a fejét, a szája felrepedt. - Hülye kurva! - sikította, nekem akart esni, de Chester kitette az ajtón egy szó nélkül, majd becsukta azt.
- Kicsim... - kezdte volna, de egy kézmozdulattal leintettem.
- El se kezd.- éreztem, hogy a hangom jeges, az arcomra undor ült ki, majd azt is elnyomtam magamban, és egyszerűen csak semlegesen néztem. Bezárkóztam, és belül jéggé dermedtem. - A szeretetet és a gyűlöletet csak egy vékony határ választja el egymástól. Ebben a pillanatban Chester, igazán és mélyen gyűlöllek, pont annyira, mint amennyire szerettelek.
Meg akarta fogni a karom, de én ellöktem magamtól.
- Undorodom tőled. Amit itt csináltál... - intettem körbe a kezemmel. - Jól jegyezd meg, amit most mondok. Ne merj hívni, ne üzenj, ne keress. Tartsd magad távol tőlem. Vége.
Sarkon fordultam, és kisántikáltam az ajtón, ő jött utánam és egyre csak beszélt.
- Kérlek, beszéljük meg. Summer, nem mehetsz el. Nem hagyhatsz el. - éreztem a száján az alkohol tömény illatát. - Én... Ittam, és hiányzott valami, és egyszerűen hibáztam. Kérlek kicsim.
Egy pillanatra se álltam meg. A szememből újra patakozni kezdtek a könnyek. Homályosan láttam, ahogy kilöktem a kaput, és a korlátot fogva lebicegtem a lépcsőn.
- Én szeretlek. - kiáltotta, hallottam a kétségbeesést a hangján.
Hónapok óta szerettem volna hallani tőle ezeket a szavakat, és abban a pillanatban úgy találtak szíven, mintha tőrt döftek volna belém.
- Ne hazudj. - megpördültem, amitől elvesztettem az egyensúlyom a jeges járdán, és térdre estem. Hatalmasat koppant a csontom a talajon, iszonyatosan fájdalom nyílalt az egész lábamba.
Chester hozzám rohant, fel akart segíteni, de én ellöktem, és hevesen kezdett rázni a zokogás.
- Ne érj hozzám! - ordítottam. - Rohadt szemét vagy. Gyűlöllek. Gyűlöllek Baszd Meg!
Talpra kecmeregtem és a kocsimhoz sántikáltam. Nem jött utánam, csak állt a járda közepén, és könnyektől csillogó szemmel nézett rám.
Egy utolsó pillantást vetettem rá, majd az útra kanyarodtam, és hazafelé vettem az irányt. Annyira fájt a lábam az eséstől, hogy út közbe meg kellett állnom, és pihenni vezetés közben.
Mire hazaértem, az őrület szélén álltam. Tombolni akartam, kiadni magamból mindazt a dühöt, ami bennem kavargott.
Brian szobájába mentem, és elvettem a baseball ütőjét, majd a szobámba vonultam vele. Ordítva vertem szét mindent amit értem, de elsősorban a közös képeinkre mértem ütéseket, ezután a kupáim képei következtek.
Mindent egyetlen mozdulattal lesöpörtem a polcokról és egyesével vertem szét őket. Az érmeimet szét dobáltam, a telefonomat, ami egyre csak csörgött, a falhoz vágtam. Egyszerűen képtelen voltam lenyugodni. Újra kezembe vettem az ütőt, és mindent, amit értem tönkretettem. A tévém darabokban hevert, a hifim, a laptopom, minden odaveszett a saját magam alkotott katasztrófában.
A fürdőbe mentem, és kerestem egy ollót, ami elég éles volt, hogy véghez vigyem a tervemet. Néhány vágás, és a hajam alig ért a vállamig. Mindent ott hagytam szétdobálva, és visszamentem a szobámba.
Elfogyott az erőm, és egyszerűen lekuporodtam a földre a törmelékek közé, és újabb zokogásban törtem ki.
Nem tudom, mennyi idő telt el, de egy erős kéz ért hozzám, amitől megrándultam.
- Cssst. - hallottam a bátyám hangját, aki a karjába kapott, és a szobájába cipelt.
Hozzá bújtam, mint egy kislány, és addig sírtam, míg nem volt több könnyem. Utána csak néztem ki a fejemből. Brian pedig nem szólt egy szót sem, csak átölelt, és várta, hogy jobban legyek. De nem lettem jobban.