Summer
Éreztem, hogy valami megváltozott bennem. Érzékeltem bizonyos dolgokat magam körül. Olyan volt, mintha félálomba lebegnék. Kellemesen zsibbadt voltam. Próbáltam megmozdítani a kezem, kinyitni a szemem, de még túl gyenge voltam.
Finom érintést érzékeltem a kezemen. Olyan jó volt, hogy végre nem a nagy semmi vesz körül. Csendes zenét hallottam a háttérből.
Újra megpróbáltam kinyitni a szemem, és ezúttal sikerült. Az éles fényre vissza is csuktam gyorsan, aztán újabb próbát tettem. Eleinte minden homályos volt, aztán kitisztult a látásom.
A szoba amiben voltam, hófehér volt és steril, pont amilyennek egy kórházi szobának lennie kell. Az ágyammal szembelévő falon virágos kép volt felakasztva. Fehér komód állt a kép alatt. Mindenen próbáltam körbejáratni a pillantásom, de csak egy valamire tudtam igazán fókuszálni. A meleg érintésre a kezemen.
Oldalra kaptam a pillantásom, és egyenesen egy hatalmas alak képe tárult elém, amint a kis kórházi széken kuporog az ágyam mellett.
Csendesen mormolt valamit, a kezemet körkörösen simogatta. Fülelni próbáltam.
Ébredj fel kislány. Ébredj már. - suttogta folyamatosan.
Nem vette észre, hogy már ébren vagyok, de még egy percig nem is figyelmeztettem rá, csak beittam a látványát. Bűnösen szexi volt kócos sötétbarna hajával, ami kétoldalt fel volt nyírva felül pedig általában hátra volt simítva. Akkor mindenfelé meredezett, mintha valaki jól összetúrta volna. Emlékeztem, hogy én is túrtam már össze, és hogy az mennyire jó volt. Görnyedten is látszott, milyen magas, tudtam, hogy bőven százkilencven centi felett van. Izmai domborulata átütött a kopott fekete pólón, amit viselt, vastag combjára szakadt farmer tapadt. A lábán, amivel folyamatosan dobolt, a háttérben szóló Panic! At The Disco számra (megjegyzem ez volt a kedvenc zeném), fekete bakancsot húzott, amit elengedhetetlen kelléke volt napi ruhatárának.
- Ébredj már fel. - a hangja halk volt, de határozott, és éreztem a testéből áramló feszültséget.
- Megtörtént. - köszörültem meg a torkom. A hangom, ami eleve rekedtes volt, most olyan karcosan szólt, mintha hetek óta nem beszéltem volna. Talán így is volt. Nem tudom mennyi idő telt el úgy, hogy nem voltam ébren.
Felém kapta világoskék szemét, amik alatt hatalmas karikák éktelenkedtek. Borús volt az arca, de amint rám nézett, felderült.
- Ébren vagy. - ennyit tudott kinyögni, aztán lehajtotta a fejét, és az egész teste megrázkódott.
- Bizony. - lenéztem a kezére, ami az enyémet fogta, és amennyire erőmből tellett megszorítottam.
Egy pillanat alatt összeszedte magát, és újra rám nézett.
- El se hiszem, hogy felébredtél. Szólni kell egy orvosnak. - fel akart állni, hogy kimenjen az ajtón, de még nem álltam készem rá, hogy beavassunk mindenkit.
- Csak egy percet kérek még. Utána szólhatsz. - nyögtem ki nagy nehezen, ő pedig visszaült a helyére.
Túl bonyolult volt összefüggő mondatokat alkotni, és egyre jobban éreztem, hogy még mindig élek. Mindenek fájni kezdett, amim addig kellemes zsibbadásban létezett. Fordítottam egy kis időt arra, hogy magamon is végignézzek, ha máshogy nem, képzeletben. A fejem lüktetett, a tüdőm égett, mintha három doboz cigit elszívtam volna egy este alatt, vagy talán még annál is jobban. A hasam fájt, a csípőmet nem bírtam mozdítani és nyílalt, a lábammal szintén nem volt minden rendben.
- Nem is kérdezed hol vagy? - nézett rám kutatóan, majd mikor látta, hogy nem értem a kérdést, elkezdte magyarázni. - Tudod, mikor valaki egy kórházban kel fel a filmekben, mindig megkérdezi: Hol vagyok? Mi történt?
- Ez nem egy film, te buta. - halványan rá mosolyogtam, és újra megpróbáltam megszorítani a kezét. Túl jó volt, hogy tartja a kezemet, és nem akartam, hogy elengedje. Nagy volt a tenyere az enyémhez képest. Szinte eltűnt benne az egész kézfejem, és ettől valahogy védve éreztem magam. Igazából mindig védve éreztem magam a közelében.
- Szóval tudod miért vagy itt? - rettegés ült ki a tekintetébe, amit nem tudtam értelmezni.
- Persze. Emlékszek mindenre. A bulira, Petere... - itt egy pillanatig elhallgattam, és elfintorodott az arcom, majd úgy döntöttem, máskor elmélkedek azok, mi történt majdnem a nagyon nem pasimmal. - aztán a kocsira, az esőre, és a fényszórókra... Puffanás, és... - ismét megálltam, és újra belém hasított a fájdalom, amit akkor éreztem. - Aztán te, és hogy fogtad a kezem, és én azt hittem... - megköszörültem a torkom, mert hirtelen teljesen kiszáradt a szám. Nehezen vettem a levegőt, és köhögni kezdtem.
A szemem könnyek lepték el, élesen sipító hangot hallattam. Beszélni akartam tovább, de nem tudtam. Chester azonnal reagált, látta, hogy valami nincs rendben és felpattant a székről.
- Summer! - kiáltotta, majd valami gombot nyomkodott az ágyam mögött.
Hörögtem, és újabb sipító hang. Nem kaptam levegőt. Egy cseppnyi se jutott a tüdőmbe az éltető oxigénből. Egyre jobban fulladoztam, orvosok rontottak be, és kiabáltak egymásnak. Chester bénultan állt a fal mellett, és figyelte az eseményeket.
Újra úgy éreztem meghalok, pedig még mindig nem akartam a dolgot túlzottan, pláne úgy nem, hogy megfulladok. Szörnyű volt. A legborzasztóbb dolog, amit valaha átéltem. Mintha a víz alá nyomtak volt, és nem engedtek volna fel soha többé. Kigurítottak a szobából, végig egy folyosón, láttam a családom, apát, anyát, Briant és Parst, akik mint egy szobából özönlöttek ki, majd Chestert, aki az én szobámból rohant ki.
Anya apához bújt, Paris pedig Brianhez, de Chesternek nem volt kihez fordulnia, így csak állt, ott és a fulladozó alakomat figyelte, míg el nem tűntem a szeme elől. Az arca kétségbeesett volt, aztán dühös, majd reményvesztett.
Átemeltek egy másik ágyra, majd egy fehér köpenyes alak hajolt fölém.
- Gyerünk Summer, nyugodj meg kicsit. Nem lesz semmi baj. Összeomlott a tüdőd, de stabilizálunk. Segíts benne, lazítsd el magad kicsit. Tudom, hogy nehéz... - próbáltam fókuszálni a szavaira, de az agyam semmit se fogott fel belőle.
Aztán minden homályos lett ismét...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése