3. fejezet

Summer

Az agyam olyan kába volt, hogy semmit se fogtam fel abból, ami körülöttem zajlott.
A kocsiban voltam, és Chester kétségbeesetten nézett rám, tudtam, valami nagyon nem oké. Világoskék szeme tele volt aggodalommal, ahogy végignézett rajtam.
Meg akartam nézni magam, de nem ment. Az agyam lüktetett, zsongott.
Emlékeztem a fényszórókra, amik élesen világítottak, majd a puffanás. Sikítottam. Istenem nagyon fájt... Valami nem volt velem rendben.
Beszéltünk valamit Chesterrel. A halálról, erre emlékszem. A szeme annyira világos kék volt, hogy az majdnem fehér, kivéve azt a kis sötétkék peremet az írisze körül. Ennek a fiúnak vannak a legszebb szemei. Mindig is ezt gondoltam, persze sose mondtam. Az arcára koncentráltam, meg a hangjára, aztán arra, ahogy a kezemhez ér. Olyan finom volt, és jó volt, hogy ott van velem.
Aztán egyszer csak nem volt ott. Csak a sötétség volt, ami kezdett elnyelni. Próbáltam küzdeni, látni akartam Chester gyönyörű, markáns arcát. Látni akartam, ahogy rám mosolyog azokkal a telt ajkaival. Nem láttam semmit.
Aztán volt valami fény, majd megint a sötétség, aztán megint a fény. Az a fény egyszerűen csalogatott maga felé, de én nem akartam menni. Vissza akartam térni a testembe, hogy az arcát lássam. Már nem emlékeztem kinek az arcát akartam látni, de tudtam, hogy látnom kell.
Tompa hangok voltam körülöttem, amikor épp nem a totális semmi vett körbe. A hangok lassan elhaltak, nem is tudom mennyi időre. Nagyon sokáig síri csend volt és ez megrémisztett. Talán meghaltam? Ez lenne a halál? A nagy semmi?
Nem akartam meghalni. Úgy tettem volna, hogy valamit el kellett még intéznem. Várt rám az a kék szempár, vagy én vártam rá nem is tudom. Beszélnem kellett vele. Füstös mély hangja visszarántana a testembe, de nem hallottam. Sírni akartam, de nem tudtam.
Eltelt valamennyi idő, és beletörődtem, hogy halott vagyok. Aztán megint kiabálás... Ha kiabálnak és én hallom, akkor nem lehetek halott. Pedig kezdtem beletörődni, de valami nem hagyott elmenni...


Chester

A kórházban, hamar megállapították, hogy egy nagyobb agyrázkódáson és néhány felületi sérülésen kívül nincs nagy bajom, ettől függetlenül a fejem iszonyatosan lüktetett. Ez feldühített, mert tudtam, hogy Summert viszont műtik, az állapota kritikus.
A másik autó az ő oldalába csapódott. A sofőrje meghalt. Ivott. Sokat ivott.
Ha nem lett volna halott, a két kezemmel tépem szét, de tudtam, nekem is jobban kellett volna figyelnem.
Summer szülei itt voltak, de Brian még sehol se volt. Apám is rohanva érkezett a kórházba, és egyből hozzám futott. Lihegett és körbeugrált, de én senkihez se szóltam egy szót sem.
Hibásnak éreztem magam. A lelkiismeret furdalás ketté akart tépni. Az agyamba égett, hogy nézett ki Summer a kocsiban. Azt kérdezte, meg fog e halni. Nem tudtam a választ, és ez is dühített. A szülei nem vádoltak, sőt, aggódtak miattam, amitől csak még rosszabb volt.
Aztán megérkezett Brian, két méteres magasságával és száz kiló tömény izom testével berobbant a várószobába. Az arca nyúzott volt, és azonnal hozzám fordult.
- Mi a fasz történt Chester? - a hangja veszélyesen nyugodt volt.
Csak néztem rá, a legjobb barátomra, üveges tekintettel, és megvontam a vállam. Némán formáltam a számmal: Sajnálom. Képtelen voltam bármit is mondani. Az én hibám volt, hogy Summer ott feküdt. Kérte, hogy lassítsak, de nem tettem, mert elszállt az agyam.
- Szólalj már meg! - morogta. - Tudni akarom! A húgom ott fekszik, élet és halál között, te meg ülsz itt mint egy rakás szar! - már ordított, arca eltorzult a dühtől.
- Fejezd be Brian. - szólt rá az anyja csendesen. - Majd elmondja, ha készen áll rá.
- Nem fejezem! Ne mond meg mit tehetek! A legjobb barátom vagy  Chester, de jobb ha elkezdesz beszélni, különben nem leszek erre tekintettel, és a szart is kiverem belőled. Egy rohadt karcolás sincs rajtad, míg Summer a műtőben van, és mivel ezek a köcsögök itt semmit se mondanak, azt se tudjuk mi van vele!
- Elég legyen! Egy rohadt kórházba vagyunk! Nem fogsz itt üvöltözni Brian! - az idősebbik Brian szinte sosem ordítozott. Ő volt a világ leglazább apukája volt, éles hangja mindenkit ledöbbentett, még a fiát is.
- Sajnálom apa. - Brian lerogyott egy székbe, és a kezébe temette az arcát. Olyan megviseltnek látszott, mint amilyennek én éreztem magam.
Csendben várakoztunk a szobába, amelynek hófehér ajtaját nyitva hagytuk, hogy mindent láthassunk. Óriási volt kint a sürgölődés, de semmi sem volt ahhoz képest, ami negyed óra múlva következett. Mindenhonnan orvosok és fehér köpenyes alakok rohantak a műtők felé.
Húsz éves lány... Kettes műtőben... Autóbalesete volt... Ezeket a szavakat csíptük el, és mindenki még feszültebb lett.
Az egész rohadt helyzetben a várakozás volt a legrosszabb. Senki nem mondott semmit. Csak ültünk ott öten szerencsétlenül, a körmünket tövig berágtuk. Életem legrosszabb néhány órája volt. mígnem bekopogott végre egy doki.
- Summer Stevens családja? - kérdezte mély hangján. Bólintottunk egy emberként. - Dr. Albert vagyok, kik a szülei?
Mr és Mrs Stevens keze egyszerre lendült a magasba.
- Én műtöttem a lányukat. - most már jelentőségteljesen csak rájuk nézett, minket többieket kizárt a beszélgetésből. - Az állapota kritikus, többször kellett újraélesztenünk a műtét alatt. Jelentős belső sérülései vannak, eltört a bal lába, a csípője is sérült. Stabilizáltuk az állapotát...
Nyomta a szokásos orvosi szakzsargont, amire egyikünk se volt kíváncsi. Pontosan akartuk tudni, hogy van Summer, nem a köntörfalazást.
- Túléli? - néztem rá a legszigorúbb arcommal, csak, hogy tisztában legyen vele, hogy ha nem válaszol, akkor is válaszra bírom.
- Ön Mr...? - nézett rám felhúzott szemöldökkel.
- Chester Benett.
- Maga vezette az autót Mr. Benett? - biccentettem válaszként. - Hatalmas szerencséje volt, hogy ennyivel megúszta. - kemény vonallá préseltem a számat, amit a doki is észrevett és visszatért a kérdéshez. - A barátnője állapota kritikus, - nem javítottam ki, hogy nem a barátnőm, de senki más se tette. - mint ahogy már mondtam is. Ha túl is éli, nem tudjuk, milyen következményekkel fog járni az, hogy többször kellett újraéleszteni. Az agya is károsodhatott, arról nem is beszélve, hogy a lábát és a csípőjét most csavarok tartják össze. Ha fel is épül hosszú rehabilitáció vár rá. Egyenlőre mesterséges kómában tartjuk, annak érdekében, hogy nyugodtan tudjon gyógyulni. - tekintetét visszafordította Summer szülei felé. - Egyenlőre csak önök ketten mehetnek be hozzá, és csak egy rövidke időre.
Brian felpattant a székéből, és a doki felé tett egy lépést.
- Nem Brian. - ingatta a fejét az apja. - Majd elmondjuk, hogy van.
A haverom visszaült, én pedig Summer szüleit néztem. Az anyujáka annyira sápadt volt, amilyennek még sose láttam. Szinte árnyéka volt önmagának, és mintha tíz évet öregedett volna az utóbbi órákba. Az apukája valamivel jobban nézett ki, csak a szemében dúló vihar mutatta, hogy belül ő is össze van törve.
Megfordultak, és elindultak a doki után, hogy megnézzék Summert. El se tudtam képzelni, hogy ha nekem ennyire fáj belülről mindenem, mit érezhetnek ők.
- Adj egy cigit apa. - fordultam felé. Felém nyújtott egy dobozt, én pedig az egészet kikaptam a kezéből, és kifele bicegtem a kórteremből, majd a kórházból. A lábam nekem is rendesen fájt attól, hogy beszorult, se semmi komolyabb baja nem volt.
Azt hiszem ez viselt meg a legjobban. Én vezettem, és pár karcolással megúsztam, míg Summerről azt se tudtuk, túléli e egyáltalán ezt a balesetet.
Kint leültem a betonlépcsőre, és a gondolataim elkalandoztak.

Három évvel korábban

Summer szülei, bátyja, barátnői és én egy sorban ültünk, és izgatottan vártuk Summer fellépését. Egyikünk se láthatta soha ahogy próbált, de volt, amikor belestem hozzá a táncterembe. Szenvedélyes volt, és lendületes, pont olyan mint az életben is. Aznap este is valami ilyesmit vártam, de ami következett arra nem számítottam.
A zene megszólalt, és valami rockos dallam vette kezdettét. Hangos volt a dob és a gitár, majd az énekes érces hangja is megszólalt. Ebben a pillanatban toppant be Summer, korom fekete tütüben és toppban, hozzá fekete harisnyát és pink spicc cipőt viselt. Az egész szerelésben igazán önmaga volt, amit pedig a szinpadon művelt, az volt az ő valódi arca. Pörgött, forgott, ugrált a gravitációval mit sem törődve. A szavam is elállt tőle, és mikor vége lett az előadásnak, a közönség egy emberként felállva tapsolt neki. Az övé volt az utolsó produkció, úgyhogy a függönyt már nem húzták el, és ő sem futott hátra az öltözőbe. A szemével minket keresett, és amikor megtalált, hatalmas mosoly terült szét az arcán. Felpattantam a helyemről, kezembe egy szál virágot szorongattam, és rohantam oda hozzá. Tudtam mennyit jelentett neki ez a fellépés. A jövendőbeli egyetemi felvételijéhez szüksége volt arra, hogy most is jól szerepeljen, és ha idén nem is őt jöttek megnézni a táncsuliból.
Felugrottam a színpadra, ő pedig egyenesen rám ugrott, a karjait nyakam köré fonta, lábait pedig csípőm köré.
- Sikerült Ches. Ez állat jó volt. Tudod mit? ÉN állai jó voltam. - hátra húzódott, a szemembe nézett, és magára mutogatott, közbe pedig pont a farkamon fickándozott. Éreztem, hogy a testem azonnal reagál rá, úgyhogy próbáltam teljesen kizárni az érzést a fejemből, és csak arra koncentrálnia amit mond. - Annyira király volt. Juhúúúúúú. - sikoltotta, és édesen nevetett, majd a fejét a vállamra ejtette. - Tetszik ám a virág. Az enyém? - súgta a fülembe.
- Persze, hogy a tiéd. - még mindig a karomba tartottam, és nem akartam elengedni.
- Szupiiii. - Dőlt hátra, újra kezdte a fickándozást, lábával nem engedett el, de karjával már csapkodott.
Annyira édes volt, és izgatott, a mellei pedig pont előttem ringatóztak, hogy olyat mondtam, amit amúgy soha az életbe ki nem mondtam volna.
- Fejezd be az ugrándozást Summer, mert feláll a farkam. - halkan súgtam neki, hogy csak ő hallja. - Nem akarom, hogy a szüleid ilyet lássanak, különben soha többé nem engednek a közeledbe, azt pedig nem akarom. - szemébe tűz gyúlt, ami a következő mondatom után olyan gyorsan kialudt, ahogy jött. - A csini kis barátnőid pedig nem csorgatnák a nyálukat utánam többé, és esélyem se lenne meghúzni őket.
Az arca elsápadt, egyből lepattant az ölemből, én pedig megbántam az utolsó mondatot. Láttam, hogy ő is reagál az én közelségemre, de most úgy állt ott, mint akit hideg vízzel öntöttek le.
Háttal állt a közeledő családjának és barátainak, így ők nem láthatták az arcát abban a pillanatban, amikor a következőt mondta szintén halk hangon:
- Tudod mit Benett? - vonta fel a szemöldökét, és felvette tökéletes póker arcát. - Dugd fel a seggedbe a kibaszott virágod, mert nekem nem kell. - ledöbbentettek a szavai, pláne, hogy elég ritkán beszélt csúnyán.
Majd az arca felragyogott, mintha mi sem történt volna, de a szeme komoly maradt, és talán szomorú is.
Aztán elfordult tőlem, és már a barátnőivel ugrándozott.
Akkor valami nagyon elromlott közöttünk, amit nem lehetett helyrehozni. Távolságtartó lett velem szembe, és akárhányszor meglátott, fintorgott és lekicsinylően nézte a velem parádézó lányokat. Ő volt az egyik legjobb barátom, de azután az este után, soha többé nem éreztette ezt velem.

-Chester... - Brian hangja zökkentett vissza a valóságba, ahol még mindig a betonon ültem, és a harmadik cigimet szívtam el. - Talán be kéne jönnöd, bemehetünk Summerhez pár percre mi is.